Nézd csak, itt egy kétforintos, még a múltkori P. Mobil-buli után maradhatott itt - mutatja az Ismerős Arcok technikusa a színpad rései között megbújt pénzdarabot. Aki nem tudná: Schuster Lóriék kultikus nótája, a Kétforintos dal közben szokás - vagy harminc éve - pénzesőt zúdítani a Mobil tagjaira. Forgatom a kettest, közben nézem és hallgatom az Ismerős Arcokat a Josefina Blues Bellben, és arra gondolok, hogy ez a zenekar is mintha elrejtőzött volna a nyolcvanas években - vagy inkább reinkarnálódott? -, hogy aztán a magyar rockzene életerejét és hagyományait felmutatva előpattanjon itt nekünk, 2010-ben.
Tényleg olyan minden, mint mondjuk 1984-ben, amikor még Mobilra, P. Boxra, ilyesmire jártunk. Nyerges Attila, Práder Vili, Galambos Nándi még látta a nagyokat, a többi, fiatalabb zenésztárs talán nem, de mégis egy vérből valók, ahogyan éneklik is.
Egy Ismerős Arcok-koncerten rendszerint két dolog történik bizonyosan: közösségi eufória a közönség soraiban, amely a dalok folyamatos, szövegtévesztés nélküli éneklését jelenti, másfelől emelkedett lelkiségben feloldódó egyéni boldogságérzés. Színpadon az Ismerős Arcok karcosabb, keményebb, mint a lemezeken. Gitárcentrikus, hamisítatlan rockzenét kapunk, rendkívüli dinamizmussal, profizmussal. Aki nem ma hallotta először a zenekart, és az előrehaladás, az összeszokottság pontos stációit is megfigyelhette, észrevehetett néhány érdekes dolgot. Mindenekelőtt Kovacsik Tamás dobost kell említenünk, aki életkorilag és felfogásban mostanra jutott el oda, hogy nemcsak a jövője, de a jelene is több mint biztató. Tamás nagyon jól dobolt szombat este, látszik, hogy a hazai szakma legjobbjaitól, Donászytól, Soltitól, Tobolától tanult, és mostanra saját stílusában, nagyvonalúan, pontosan játszik. Nagyszerűen fújta szaxofonját Stevie is, s bár eleinte sokan nem értették, miért dzsesszesíti muzsikáját fúvóssal az Ismerős Arcok, ma már nem kétséges, hogy ez a szín nagyon hiányozna a palettáról.
Tömény zene, érzelmek, kiegyenesedett derék - valahogy így ballagtak haza az emberek a végén. Szóval, semmi különös, „csak" az Isme­rős Arcok játszott. Bár táboruk egyre gyarapszik, nem árt ismét leszögezni: Magyarország egyik legjobb rockzenekara immáron Nyerges Attila legénysége. Arról is eltöprengünk közben, vajon nagyszínpadon hogyan szólna, érvényesülne-e ugyanez a muzsika. Szerintem igen, és minden bizonnyal eljön az idő, amikor a klubokból fesztiválsztárrá lépnek elő - már ha ez egyáltalán fontos. Nekik aligha. A recept a régi: Nyerges Attila el is mondja nekem a koncert után, hogy minden magyar embernek játszanak, ez a lényeg, a többi nem fontos.
Milyen egyszerű gondolat, és mégis, milyen nehéz megérteni néhányunknak.

Szentesi Zöldi László